Régi vitakérdése az irodalomtudománynak, hogy leírható-e egy írói életmű a szerző történeti és kontextuális hátterének ismerete nélkül, kizárólag a rendelkezésre álló szövegek alapján. Mikszáth esetében különösen nehéz választ adni erre a kérdésre, mivel prózája olyan kevert műfajú munkák sorát hozta létre, amelyek esetében a fikció és a tényanyag, a szépírói és a publicisztikai alkotások puszta szétválasztása is nehézségeket okoz. Mikszáth Kálmán a 19. század felől, abba mélyen beágyazódva, többszöri nekirugaszkodással indult el az íróvá válás és az irodalmi egzisztenciateremtés útján, hogy íróvá emelkedése során mindinkább az irodalmi modernség felől közelítve lendüljön át a 20. századba. A kötet ezt az izgalmas pályát követi végig, némiképp szokatlan módon kétszer is áttekintve Mikszáth életútját. Az író útját először a 19. századi irodalmi hagyományok felől indulva, elsősorban Jókai és Mikszáth bonyolult kapcsolatának alakulása mentén járjuk be, megismerve az író habitusát, illetve követve gondolkodásának, emberi és művészi formálódásának alakulását korának, a 19. század utolsó harmadának társadalmi-közéleti-irodalmi közegének kontextusában. A kötet második részében Mikszáth önálló írói életpályáján haladunk végig, megvizsgálva, miként hagyta maga mögött a 19. századi hagyományokat, hogyan kezdte feltörni azok merev szabályrendszerét, és találta meg saját átjáróit, megoldásait és válaszait, amelyekben világosan felismerhetők az irodalmi modernség jegyei. Ahogy a hektikusan változó történeti-politikai-irodalmi környezetben követjük Mikszáth életútját, a legfontosabb pontokon egy-egy olyan problematikát azonosíthatunk, amelyekre maga Mikszáth is választ próbált adni, és e válaszok segítségével jutunk előbbre a mikszáthi életmű megismerésében. Mindeközben szembesülünk azzal a töredezettséggel, amely szoros összefüggésben áll a mikszáthi elbeszélőhagyomány felszabdalt szerkezetével, illetve azokkal a kérdésekkel, amelyekre a Jókai-életrajz írása során ő maga is kereste a választ: leírható-e egy ember élete a maga teljességében, folyamatosságában, hitelességében? Vagy csak egyes rávetülő fénypászmák segítségével, fragmentáltan, a magunk választotta felszabdaltságban, kikezdhető szubjektív igazságainkkal?