Baráth Viktória a kedvenc magyar íróim táborát erősíti - mert akárhányszor az aktuális története elé ülök, annyiszor érzem úgy, hogy mindent ki kell zárnom, s csak vinni magamat a regénye sodrásával együtt. Eme érzéseket pedig egyáltalán nem érzem minden mű esetében, csupán néhány tudja mindezt kiváltani belőlem – amelyeknek örök hálám.

Az igazság-trilógia első és második része a szó szoros értelmében belopta magát a szívembe. Az írónő képes, kevés cselekményből is fordulatokat és csavarokat összerakni, ennek dacára nagyon csodálom. Számtalanszor éreztem azt egy-egy történet során, hogy jó-jó olvasom a művet és haladok vele oldalról oldalra, majd csak beleélem magam valahogy. Ezzel szemben Az igazság ára esetében olyan megmagyarázhatatlan érzelmek lettek úrrá rajtam, amit képtelenség megfogalmazni és kifejezni. Egyszerűen leültem a könyvvel a kezembe, és teljes mértékben kizártam mindent, ami körülvett – semmi más nem létezett: csak én és a Viki által megalkotott világ.

Egy anya, aki elvesztette a gyermekét. Egy pszichológus, aki olyan emberekkel foglalkozik, akik súlyos traumákon estek át. Az anya önmagát hibáztatja: Amiért nem látta előre, amiért nem értette meg, amiért nem tett semmit. A pszichológus profi a szakmájában: Mindig helyesen dönt, mindig tárgyilagos marad, mindig tudja, mit kell tenni és mondani. A két személy egy és ugyanaz.