A kárpátaljai születésű ruszin Levko Dovhovics húszéves korára annyi szenvedésen és megpróbáltatáson ment keresztül, hogy az – a fia szavaival – négy ember számára is sok lenne. Mindössze tizennégy éves volt, amikor 1950-ben kikiáltották a szovjet nép ellenségének, és többek közt azzal az abszurd váddal ítélték el, hogy levelez a Vatikánnal. Közel hét évet töltött börtönökben és „javító-nevelő” kényszermunkatáborokban, jószerivel a teljes kamaszkorát és ifjúsága legszebb éveit.
Dovhovics, azaz a 2A 424-es számú fogoly évtizedekkel később papírra vetett visszaemlékezése kifejezetten izgalmas, olvasmányos mű, amely hitelesen ábrázolja az általa ironikusan „sztálini üdülőtelepeknek” nevezett szovjet lágerrendszert. Az ungvári nagybörtöntől a hírhedt Vorkuta környéki táborokig tartó utazástörténetből megismerhetjük a szerző férfivá válásának folyamatát, a Szovjetunió által bekebelezett Kárpátalja korabeli mindennapjait, a vizsgálati fogságban töltött időszak eseményeit, a Gulag rabtelepeinek rejtett világát, a foglyok sajátos nyelvezetét és sokrétű társadalmát, ugyanakkor a szökést megkísérlő kamasz lelki és gondolkodásbeli fejlődését is.
A kötetet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emléke előtt tisztelgő sorozatában tárja a nagyközönség elé.