Akármeddig vádolhatjuk a végzetet, megváltoztatni nincs eronk: fölmered elottünk keményen és könyörtelen, sem átokkal, sem zokogással meg nem indítja ot senki sem, nem irgalmaz, semmit nem bocsát meg soha senkinek. Szüntessük hát haszontalan könnyeinket, mert ez a fájdalom minket is elobb a sírba visz, mint hogy a holtakat visszahozná közénk: mivel pedig csupán meggyötör, de semmiképp meg nem enyhít, mindjárt a kezdet kezdetén szakítanunk kell vele, s el kell zárni lelkünket az üreg vigasztaló szólamok, a nekikeseredett tomboló gyász elol. Mert ha a józan meggondolás nem apasztja el könnyeink árját, a végzet ugyan soha nem apasztja el.