La´ng Orsolya verseiben besze´lgete´s van. Nem kell hallgato´znunk, a szeme´lyes okok ra´nk ce´loznak. De ve´gu¨l megoszthato´-e az egyu¨ttle´t? A szeretetu¨nk, a ke´t to¨ro¨tt felu¨nk, a pontos te´vede´sek, a la´bon kihordott meghittse´g, a sze´nfekete bi´rva´gy, a csontfehe´r gya´sz? Ke´pes-e legala´bb a ko¨lte´szet visszanyerni belo?lu¨k valamit? Tala´n igen. Mert a besze´lgete´s nem o¨sszefoglala´sa a napnak, nem a terveink lelta´rja, nem felgo¨ngyo¨li´tett szo?nyeg. Minden valo´di besze´lgete´s titkos e´let, benne a Ma´sik a´ltal szi´nro?l szi´nre ismerju¨k fel: o¨nmagunkat.
A´tla´tunk, ahogy Hans Castorp madame Chauchat teste´n. Az elveszi´tett ido?t pedig mintha e´ppen azzal menthetne´nk meg, hogy a se´ta´nkba – amikor gyalog elo?ztu¨k az e´jszakai ja´ratot – belereggeledik. Persze az ilyen fontos besze´lgete´sek alkalma´val is ke´nytelenek vagyunk tudni, hogy apro´ dolgainkban – hia´ba vigya´zunk ra´juk – bee´pi´tett ele´vu¨le´s van, az a´tmenetik ko¨do¨s ideje. Pro´ba´lunk u´gy e´lni, hogy to¨rte´net legyu¨nk.
Fehe´r Rena´to´