"Lehetnék máshol, járhatnám a világot, nyüzsöghetnék a budapesti forgatagban, barátkozhatnék, találkozhatnék, tangózhatnék, ehelyett itt ülök egyedül egy csöppnyi vályogház kertjében, távol mindentől, ami idáig az életemet jelentette, és a virágzás utáni rózsametszés szabályairól olvasgatok. Már szinte csak az állataimhoz beszélek, és naphosszat bámulom a sütimorzsát cipelő hangyákat, vagy a magam ültette cseresznyefa ágainak apró görbületeit. Farkasszemet nézek a kéményen ücsörgő bagollyal, és nem izgat, ha rossz az internet.
Megint egyfajta Caminót járok, másfélét, mint anno Spanyolországban, de zarándoklat ez is, kétség nem fér hozzá. Nem tudom az eredetét, és a hozadékát sem, ahogy ott, Szent Jakab útján sem tudtam, miért kelek útra minden reggel egy nehéz hátizsákkal, fájó térdekkel, sebes lábbal, halálosan kimerülten. Aztán kiderült.
Talán így lesz most is.
Az olvasóim gyakran kérdezik: „Muszáj nyolcszáz kilométert legyalogolni ahhoz, hogy az ember eljusson önmagához? Nincs más út?”
Most már biztosan tudom a választ: De van!
Az a bizonyos „felsőbb intelligencia“ – vagy nevezd bárminek – mindenki számára megmutatja az utat. Kérdés, hogy észreveszed-e…"