Elnézést, mit mondott?

Tudnád, mit tegyél akkor, ha hirtelen elveszítenéd a hallásod gyerekként? Ha nem lenne előtted egyetlen minta sem arra, hogyan lehet ezzel együtt élni, ha nem lenne a környezetedben senki, aki értené, hogy mi történik – és te még túl kicsi lennél ahhoz, hogy bármiféle megküzdési stratégiával rendelkezz? Így hát hagyod elveszni a hangodat, hagyod elveszni önmagadat, és ez hosszú évekre meghatározza az életedet.
Ezek és a további traumák hatására hosszú időre veszítettem el az életemben lévő legfontosabb kapcsolatot: önmagammal.
Ez a könyv egy személyes történet a hallásom elvesztéséről, a családom széthullásáról, az egyedüllétről, a szégyenről és arról az útról, hogy hogyan kezdtem el szép lassan visszatalálni önmagamhoz. Nem pusztán  a gondolkodásomat változtattam meg – egy idő után ráébredtem, hogy az idegrendszeremmel kellene dolgoznom.

„Borzasztóan  hálás vagyok azért, hogy bármi történt is, bármennyire lent is voltam, bármennyire egyedül is maradtam, soha, de soha nem akartam elfogadni és beletörődni abba, hogy nekem biztosan csak ennyi jár. Magyarországon az emberek hozzáállása, a segítség és a támogatás hiánya, az egyedüllét, a diszkriminációk voltak az okai annak, hogy egyre jobban sérültem. Új-Zéland volt az, ami meggyógyított. De ez sem jött volna létre, ha nincs meg bennem a hit és az akarás, hogy ebből ki tudok törni, ettől jobb életet tudok teremteni magamnak, és nem, ezt nem fogadom el, hogy így kezeljenek.”