Új kötetében Ágoston Tamás különös átjárókat nyit a fantázia és a realitás világai között. Ezeket az átjárókat nevezhetjük abszurdnak vagy éppen groteszknek, álomszerű tereknek vagy hallucinatív időzónáknak, bennük mind a fantázia, mind a realitás akként mutatkozik meg, amiként a másikkal való érintkezésük megengedi. Azaz nem jut sem a fantázia, sem a realitás uralkodó pozícióba a másikhoz képest. A tranzitivitás válik a jelentésteremtés elsődleges forrásává a versekben. Mindez elképesztő terheket ró a lírai énekre és az olvasókra egyaránt. Végig kitartani az átmenetek nyitott, rengeteg váratlan eseményt tartogató útjain. Az ábrázolás módja Ágoston szövegeiben leginkább a hipotipózis alakzata révén történik, amely egy rendkívül egyedi hangvételű és kontúrvonalú formateremtést jelent, az érzéki dolgok elvont képekben, az elvont fogalmak érzékileg feldúsítva konstituálódnak, a reális események a képzelet által, a képzelet képei a valóság révén elevenednek meg. Ha egy versben a parketta elkezd hullámzani, nem ugorhatunk a tenger hullámaiba, meg kell maradnunk a szoba szűkös és nyomasztó terében. Ha egy koporsóba fekszünk, az nem jelenti azt, hogy meghaltunk, de a halál elkerülhetetlen jelenlétét igen. A hipotipózis alakzata nem áltatja magát a trópusok megmenekítő, felszabadító, olykor relativizáló esetleges kimeneteleivel. Ágostonnál nincs megmenekülés, megszabadulás a terhektől, bűnöktől, vagy csak attól, hogy egyáltalán vagyunk valamiképpen. Ezekben a versekben nincs semmi esetleges, egyik versének képével élve, a "fekete vonal" van bennük mint horizont és mint kontúr.
Valastyán Tamás