“Kívül közöny, belül tériszony” – mondja Vonnák Diána egyik írásának hőse. Pedig kívül is mekkora tér van ezekben a novellákban: az egész tágas és ismeretlenül ismerős táj Indiától a Közel-Keletig, Ukrajnától az Atlanti-óceánig, de semmi egzotikum vagy úgynevezett tarkaság, csak drámai szögletek és kiszögellések. Olykor nem tudni, a hősök hol vannak éppen. Merre lehet az Orot-domb? És messze van-e a tajga, ahova egy kislány egyedül indul az altatóktól bódult anyja mellől? Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk. Zuhan, de valaki elkapja – az értékes hegedűt. Az emberek ezekben a novellákban inkább érzékelik, mint értik egymást. Mint akiknek nincs a világban és egymásban helyük.