A századvég híres és hírhedt angol írójának 1890-ben jelent meg a már saját korában nagy karriert befutott regénye. A címszereplo Dorian feltuno, különleges szépsége elbuvöli festobarátját, Basil Hallward-ot, aki az ifjú portréjával a buntelen, tiszta naivitásnak állít muvészi emléket. A színen feltunik Lord Henry Wotton is, aki meggyozi a festo modelljét, hogy ifjonti szépsége a legfontosabb erénye. Mikor Dorian ráébred arra, hogy fiatalsága nem tart örökké, kijelenti, hogy bármit megadna, ha maga helyett festett arcképe öregedne. Ebben a fausti pillanatban kívánsága teljesül. Ezután semmi nem áll az útjába, hogy hedonista, kicsapongó, nagyvilági életet. Mindig friss és üde, ártatlan ábrázata a leggyanúsabb pletykák ellen is kituno pajzs, a csábítás pompás fegyvere. Saját éteri szépsége elvarázsolja, nárcizmusán azonban fölülemelkedik az arckép változása miatt elo-elotöro aggodalma. A festményrol tulajdon romló lelke néz vele farkasszemet?
Wilde egyetlen regénye az angol irodalom alapmuve, korának botrányirodalma. A fantasztikumba hajló történet egyértelmu célja kora társadalmának bírálata. Görbe tükröt állít egy olyan berendezkedésnek, melyben elvakítanak a külsoségek, melyben a felszínes szépség az élet értelme, tartalma pedig az élvezetek hajszolása.