Átkozott hazugságok és a történelem

Hazugságok, átkozott hazugságok és történelem „Ne szépítsük, csináltam én már ritka nagy marhaságokat. Sokszor voltam vakmerő, de még sosem tettem tönkre ennyi embert, és sosem végeztem akkora rombolást, mint ebben az esetben.” Max nem érzi jól magát a bőrében. Amíg a kollégái a teutoburgi erdőbe indulnak, hogy megfigyeljék a rómaiak és a germánok egyik legnagyobb csatáját, ő maga kénytelen beérni azzal, hogy egy rettenetesen elhízott, undok és ordenáré királynét üldözve rohangál a westminsteri apátság körül. Aztán a St. Mary soron következő – rendkívül sikeres – küldetése után a Thirsk régészei előkotornak a földből egy rejtélyes rendeltetésű, ősrégi kardot. A lelet az egyetem archívumába kerül, ám néhány nappal később balszerencsés, sőt tragikus események történnek az ásatás helyszínén. Egyes múltjárók és biztonságiak – igen, Markham is nyakig benne van – biztosra veszik, hogy a két dolog összefügg, és akcióba lépnek. Max, aki sosem rajongott a szabályokért, ezúttal túl messzire megy, amiért sokan megfizetnek, többek között ő maga is: a jelek szerint soha többé nem vehet részt küldetésben. A kérdés az, hogy az adott körülmények között sikerül-e helyrehoznia a dolgokat. A kilátástalannak tűnő helyzetben őrült nagy dobás kell ahhoz, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba.