Mélységekben járatta őket

(E-könyv)

Richard Wurmbrand (1909–2001) zsidó származású evangélikus lelkész első alkalommal 1948-ban került börtönbe, az utcáról rabolták el a titkosszolgálat ügynökei. Húsz évre ítélték, amiből nyolc és fél évet töltött le, ebből hármat magánzárkában. 1956 tavaszán szabadult. Ekkor, bár visszavonták lelkészi működési engedélyét, újrakezdte szolgálatát az üldözött egyházban. Így 1959-ben másodszor is letartóztatták. Ítélete huszonöt évre szólt, végül öt év és öt hónap lett belőle. Álnéven szerepelt a börtönök nyilvántartásában, családjával halálhírét közölték. Az utána érdeklődő külföldi diplomáciai testületeknek azt mondták, hogy külföldre szökött. Az embertelen kínzások ellenére hite és humora megmaradt. Ezt Visky Ferenc szavai magyarázzák legtalálóbban: „Az evangéliumért való szenvedés az evangéliummal való együttszenvedést jelenti. Együtt szenvedni az evangéliummal: közösségben maradni az örömhírrel.” „Maga is csak test, és végül megtörik!” summázza a lutheránus lelkipásztort besúgásra buzdító kommunista tiszt az álláspontját. Akad-e bármi, ami a megőrülésnél vagy az ellenség gyötréséről szőtt gyűlölet-fantáziáknál erőteljesebben helyezhető szembe a fegyintézetek poklával, ahol az elítéltnek neve sem marad, és ahol puszta testként „még meghalni sem lehet”? A korbácsos verőemberek mellett orvosok vigyázzák a rabok életben maradását, nehogy a túlvilágra szökjenek. A remény kiirtását szolgálják az éjjel-nappal harsogó hangosbemondók, amelyek a fogvatartottak fülébe ordítják „Már senki sem szeret”. Mégis: napjaink börtöneinek mindennapi tapasztalatait is megcáfolva előfordul, hogy a házasság a távollét évei alatt megerősödik, a depriváció okozta hallucinációk a megküzdést segítő látomásokká válnak, az egymást korábban elárulók között pedig létrejön valamiféle bajtársiasság. Fiáth Titanilla börtönpszichológus