Kukorelly Endre regénye azt állítja, hogy az ember legboldogabb idoszaka a gyermekkor, esetleg az ifjúkor. Amikor minden összeáll, van apu, anyu (jobb esetben persze), van Utas Üdíto, amit valóban gyártottak a zord hatvanas években, vannak csajok, van a foci, meg van a nyár, vagy ami van. Ilyen apróságokról szólnak ugyanis a regény töredékei, hiszen minden egyes bekezdése külön töredékként került egymás mellé.
A szöveg nem folyamatos, hanem a figyelem fókuszálódásának egymást követo hullámhegyeit és hullámvölgyeit követi - ahogy történik valami, amin a gondolkodás elidoz, és mire észre tér, már egészen más történt, amin szintén el kell gondolkodni.
A cselekmény nem lineáris, és a nézopont sem egységes. Egyszerre hatja át a szöveget az ifjúkor végtelen komolysága, és az érett emlékezés végtelen iróniája, mely nosztalgiával támasztja meg saját múltjának ingadozó mérlegelését.