"A regény nem a valóságot vizsgálja, hanem a létet. A lét pedig nem az, ami megtörtént, a lét az emberi lehetőségek birodalma, mindaz, amivé az ember válhat, amire képes. A regényírók, amikor új és új emberi lehetőségeket tárnak fel, a lét térképét rajzolják meg... A regényíró nem történész, nem próféta: a lét kutatója" - vallja Milan Kundera (1929-2023) Jeruzsálem-, Herder- és Franz Kafka-díjas, világhírű cseh író A regény művészete című, 1986-ban megjelent, nagy hatású, a mai napig élénk visszhangot kiváltó kötetében.
Az európai regény négy évszázados történetének áttekintése ki mással is kezdődhetne, mint Cervantes örökségével, a Don Quijoté-val? De minduntalan vissza-visszatér, szüntelenül hivatkozik azokra a szerzőkre, akik irodalmi támpillérei az ő "személyes regénytörténetének": Rabelais-re, Sterne-re, Diderot-ra, Balzacra, Flaubert-re, Tolsztojra, Joyce-ra, Musilra, Hašekra és Gombrowiczra. Két dialógusban saját regényeiről beszél: a polifóniáról, a zeneművekhez hasonlóan építkező kompozícióról, az irodalmi alak mint "kísérleti ego" megteremtésének módozatairól, a fordításról és a modern Európáról szőtt álomról, mely egyidős a regénnyel.
Kundera esszékötete nem más, mint "Isten nevetésének visszhangjaként" született művészet, a regény regénye, amely sok-sok szellemi izgalmat, felfedezést, kalandot kínál az olvasónak.