Hegedüs Géza elso könyve középkori jogtörténeti tanulmány volt, a második mitológiai tárgyú regény, a harmadik korunkban játszódó verses regény. Azóta közeledik kilencvenedik kötete felé, és ha a kritika azt emlegeti, hogy sok mufajú író, azt válaszolja, hogy nem o sok mufajú, hanem a valóság, amelyet szeretne minél több arculatában megragadni. Most már jó hat évtizede tekinti ezt egyszerre muvészi és pedagógiai feladatának, elválaszthatatlannak tartja magában az író költot és a gyakorló tanárt, olykor versekkel is ismereteket próbál terjeszteni, és a katedráról is szórakoztatni-gyönyörködtetni kíván.
1912-ben született, tizenhét éves korában közölték elso tanulmányát, most, túl a hetvenhetedik életévén egyszerre tervez újabb regényt, kultúrtörténeti esszékötetet és mondákat idézo költeményeket.
A költo írja:
?Ezeknek a költoi leveleknek ? latin szakkifejezéssel: epistuláknak ? a tárgya maga a költészet. Olyan írástudó, íráskedvelo ember írta, kinek civil foglalkozása ? többek közt ? a verstan és költészettan tanítása, tehát akár a hajdani tanköltemények kései újjáébresztésének is felfoghatóak. Nem kell egyetérteni esztétikai és etikai elveikkel, az is jó, ha az olvasó vitatkozik velük, és így alakítja ki saját véleményét a költoi magatartásról.
Az olvasó mindenesetre találkozik itt más korok és más tájak atmoszférájával. Ezekrol van valamiképpen szó a további ciklusokban is, habár lírai s itt-ott epikus töltettel, lényegében az idorol és a térrol elmélkedem. Költoként mindig ez volt legfobb témakettosöm. Versekre leginkább a történelmi emlék (vagyis az ido) és az utazás (vagyis a tér) élménye késztetett. És ebben a könyvben ? amely immáron tizedik verseskötetem ? annyi kísérletezgetés után, talán már eléggé érett elmével, ezt igyekezem összefoglalni.?