„A király egyet intett csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével, arra csend lett, s aztán három ujjával az ifjúra mutatva így szólt:
– Úgy van. Rákóczi György vagy. Fia Rákóczi Ferenc fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, aki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt, aki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira írta fel. Mint ?seimnek ellensége, nyílt csatában harcolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi gy?zzünk és ? bukjék el. De amid?n minden fényes címét elvesztette is, megtartotta a legfényesebbet: a ?jó keresztény? címét. Távol e világrészt?l a Fekete-tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hívével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynev? atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hívünk, kit születésének kit?n? fénye s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk, s ki h?séges magaviselete, engedelmessége s jóakarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta – s akinek mi kiváló érdemeiért két h?bért adományozunk, mint Szicília királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikát Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit szicíliai grófsággá tesszük, s adományosát a szicíliai grófok minden el?jogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdíjat adományozunk a birtokhoz, mely hívünket, Rákóczi Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetetlenül megillesse, s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék.
A király szavainak elhangzásával örvendez? suttogás támadt a f?úri hallgatóság közt.”