"Délben tizenkettokor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy kerestek: - egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom itt, mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután. Sikerült a szobaleány elott nyugalmat színlelnem, közömbösen azt mondtam, hogy jól van, köszönöm, - az eloszoba jótékony félhomályában azt sem vehette észre, hogy elsápadok. Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendoket. Az elso és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem, - de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek, aminek kijárata van az udvar felé, - esetleg egy kis álszakáll, az nem árthat. Bár személyesen úgy látszik, nem ismer: legfeljebb személyleírása lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás. Mert mind a két lehetoség más és más elhatározást követel részemrol. Ha kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy jelentkezem, mielott rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási helyemet akarja kikutatni, hogy errol jelentést tegyen, akkor egyelore elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtozöm. Meg kell tehát tudnom, kicsoda a detektív, hogy a rendorségrol van-e, vagy az ügyészségtol. A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az uccára. Szerencsémre a harmadik házban lakik egy színészbarátom. Odamegyek és elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk, fekete bajuszt és kis kecskeszakállt: így csak nem ismernek fel. Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell viselkednem - és foként a türelmemet nem szabad elveszítenem. Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülrol ne láthassanak meg. Eddig még nem kerestek. A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat. Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékrol, még nincsen lakásom, majd itt fogok ebédelni." (részlet)