Kedves Adél,
azt az egyet akarom még, ismét, de utoljára, így írásban is kijelenteni, hogy én Maga ellen soha árulást el nem követtem. Ezt bátran magam és mindenki előtt vallom, holott érzem, hogy nevetséges vagyok, mindegy. Magát szeretem, becsülöm jobban, mint hat év alatt bármikor is. Minden jóságára, a Magáéra és hozzátartozóiéra is végtelen hálával emlékezem. Emberfölötti módon igyekeztem a rossz idegeimmel, bomlottságommal is, hogy ezt demonstráljam. Azt is bátran vallom be, hogy a sikertelenségnek én vagyok az oka. Igaz, hogy Maga beteg, izguló, kiszámíthatatlanul érzékeny. De ha például három év előtt lett volna ilyen, én kibírtam volna. Kutyakötelességem is lett volna a végső tűrőképességemig el nem felejteni, hogy micsoda Maga nekem. De most már sajnos elértem oda, hogy bizonyos izgalmak kiforgatnak teljesen magamból. Még idegenek bántása is majdnem megőrjít, s a maga bántásai még ezerszeresebben fájnak. Részletdolgokról, kicsinyes pörtémáinkról nem írok. Én igenis, ma is, mindig mindenki előtt úgy viselkedtem, hogy nincs, akivel magát fölcserélhetném. Mint kis dokumentum - önmagam számára csupán - hogy még Párisban leszek, senkivel nem fogok még levélben se érintkezni. Ha az volnék, aminek Maga indulatrohamaiban hisz, én volnék a legboldogabb. De - sajnos - mindabból, amivel Maga gyanúsított, semmi se igaz. Sajnos, Maga nekem nem volt jó sorsom, holott az akart lenni. Bár vesztem volna Nagyváradon, bár ne csináltam volna meg, amire Maga biztatott, ezt a hatéves kálváriát. Odaadtam semmiért erőmet, butaságomat, életkedvemet. Mindezzel ostobául, de mai kínjaim nélkül élhettem vagy pusztulhattam volna. S a legrettenetesebb az, hogy ma kevésbé tudom Magát kitörülni az életemből, lelkemből, mint a hat év alatt bármikor. Annál - sajnos - okosabb vagyok, mintsem Magát mondjam a fátumomnak. A fátum utolért volna mindenképpen, de úgy történt, hogy a Maga személyében kívánt végigverni. Akármi akárhol s akármilyen hamar történnék velem - még magamon kívül se - okolom csak Magát. Viszont én is elvárom, hogy több irgalommal és belátással gondoljon reám. Rettenetes érzéseim vannak, a helyzetem is az, de nem tehetek semmiről, jöjjön, ami jön. Dodótól és Bertától személyesen sikerül talán búcsúznom.
Kezeit szeretettel, nagyon csókolja
Ady
azt az egyet akarom még, ismét, de utoljára, így írásban is kijelenteni, hogy én Maga ellen soha árulást el nem követtem. Ezt bátran magam és mindenki előtt vallom, holott érzem, hogy nevetséges vagyok, mindegy. Magát szeretem, becsülöm jobban, mint hat év alatt bármikor is. Minden jóságára, a Magáéra és hozzátartozóiéra is végtelen hálával emlékezem. Emberfölötti módon igyekeztem a rossz idegeimmel, bomlottságommal is, hogy ezt demonstráljam. Azt is bátran vallom be, hogy a sikertelenségnek én vagyok az oka. Igaz, hogy Maga beteg, izguló, kiszámíthatatlanul érzékeny. De ha például három év előtt lett volna ilyen, én kibírtam volna. Kutyakötelességem is lett volna a végső tűrőképességemig el nem felejteni, hogy micsoda Maga nekem. De most már sajnos elértem oda, hogy bizonyos izgalmak kiforgatnak teljesen magamból. Még idegenek bántása is majdnem megőrjít, s a maga bántásai még ezerszeresebben fájnak. Részletdolgokról, kicsinyes pörtémáinkról nem írok. Én igenis, ma is, mindig mindenki előtt úgy viselkedtem, hogy nincs, akivel magát fölcserélhetném. Mint kis dokumentum - önmagam számára csupán - hogy még Párisban leszek, senkivel nem fogok még levélben se érintkezni. Ha az volnék, aminek Maga indulatrohamaiban hisz, én volnék a legboldogabb. De - sajnos - mindabból, amivel Maga gyanúsított, semmi se igaz. Sajnos, Maga nekem nem volt jó sorsom, holott az akart lenni. Bár vesztem volna Nagyváradon, bár ne csináltam volna meg, amire Maga biztatott, ezt a hatéves kálváriát. Odaadtam semmiért erőmet, butaságomat, életkedvemet. Mindezzel ostobául, de mai kínjaim nélkül élhettem vagy pusztulhattam volna. S a legrettenetesebb az, hogy ma kevésbé tudom Magát kitörülni az életemből, lelkemből, mint a hat év alatt bármikor. Annál - sajnos - okosabb vagyok, mintsem Magát mondjam a fátumomnak. A fátum utolért volna mindenképpen, de úgy történt, hogy a Maga személyében kívánt végigverni. Akármi akárhol s akármilyen hamar történnék velem - még magamon kívül se - okolom csak Magát. Viszont én is elvárom, hogy több irgalommal és belátással gondoljon reám. Rettenetes érzéseim vannak, a helyzetem is az, de nem tehetek semmiről, jöjjön, ami jön. Dodótól és Bertától személyesen sikerül talán búcsúznom.
Kezeit szeretettel, nagyon csókolja
Ady
Szállítás:
Azonnal
Elérhető nálunk:
.ePub formátumban
Eredeti ár:
999 ,-
Adatok
Raktári kód:
197062
ISBN:
9786150126098
EAN:
9786150126098
Gyártó kód:
23927
Megjelenés:
2021.
Oldalszám:
553
Nyelv:
magyar
Kedves Adél,
azt az egyet akarom még, ismét, de utoljára, így írásban is kijelenteni, hogy én Maga ellen soha árulást el nem követtem. Ezt bátran magam és mindenki előtt vallom, holott érzem, hogy nevetséges vagyok, mindegy. Magát szeretem, becsülöm jobban, mint hat év alatt bármikor is. Minden jóságára, a Magáéra és hozzátartozóiéra is végtelen hálával emlékezem. Emberfölötti módon igyekeztem a rossz idegeimmel, bomlottságommal is, hogy ezt demonstráljam. Azt is bátran vallom be, hogy a sikertelenségnek én vagyok az oka. Igaz, hogy Maga beteg, izguló, kiszámíthatatlanul érzékeny. De ha például három év előtt lett volna ilyen, én kibírtam volna. Kutyakötelességem is lett volna a végső tűrőképességemig el nem felejteni, hogy micsoda Maga nekem. De most már sajnos elértem oda, hogy bizonyos izgalmak kiforgatnak teljesen magamból. Még idegenek bántása is majdnem megőrjít, s a maga bántásai még ezerszeresebben fájnak. Részletdolgokról, kicsinyes pörtémáinkról nem írok. Én igenis, ma is, mindig mindenki előtt úgy viselkedtem, hogy nincs, akivel magát fölcserélhetném. Mint kis dokumentum - önmagam számára csupán - hogy még Párisban leszek, senkivel nem fogok még levélben se érintkezni. Ha az volnék, aminek Maga indulatrohamaiban hisz, én volnék a legboldogabb. De - sajnos - mindabból, amivel Maga gyanúsított, semmi se igaz. Sajnos, Maga nekem nem volt jó sorsom, holott az akart lenni. Bár vesztem volna Nagyváradon, bár ne csináltam volna meg, amire Maga biztatott, ezt a hatéves kálváriát. Odaadtam semmiért erőmet, butaságomat, életkedvemet. Mindezzel ostobául, de mai kínjaim nélkül élhettem vagy pusztulhattam volna. S a legrettenetesebb az, hogy ma kevésbé tudom Magát kitörülni az életemből, lelkemből, mint a hat év alatt bármikor. Annál - sajnos - okosabb vagyok, mintsem Magát mondjam a fátumomnak. A fátum utolért volna mindenképpen, de úgy történt, hogy a Maga személyében kívánt végigverni. Akármi akárhol s akármilyen hamar történnék velem - még magamon kívül se - okolom csak Magát. Viszont én is elvárom, hogy több irgalommal és belátással gondoljon reám. Rettenetes érzéseim vannak, a helyzetem is az, de nem tehetek semmiről, jöjjön, ami jön. Dodótól és Bertától személyesen sikerül talán búcsúznom.
Kezeit szeretettel, nagyon csókolja
Ady
azt az egyet akarom még, ismét, de utoljára, így írásban is kijelenteni, hogy én Maga ellen soha árulást el nem követtem. Ezt bátran magam és mindenki előtt vallom, holott érzem, hogy nevetséges vagyok, mindegy. Magát szeretem, becsülöm jobban, mint hat év alatt bármikor is. Minden jóságára, a Magáéra és hozzátartozóiéra is végtelen hálával emlékezem. Emberfölötti módon igyekeztem a rossz idegeimmel, bomlottságommal is, hogy ezt demonstráljam. Azt is bátran vallom be, hogy a sikertelenségnek én vagyok az oka. Igaz, hogy Maga beteg, izguló, kiszámíthatatlanul érzékeny. De ha például három év előtt lett volna ilyen, én kibírtam volna. Kutyakötelességem is lett volna a végső tűrőképességemig el nem felejteni, hogy micsoda Maga nekem. De most már sajnos elértem oda, hogy bizonyos izgalmak kiforgatnak teljesen magamból. Még idegenek bántása is majdnem megőrjít, s a maga bántásai még ezerszeresebben fájnak. Részletdolgokról, kicsinyes pörtémáinkról nem írok. Én igenis, ma is, mindig mindenki előtt úgy viselkedtem, hogy nincs, akivel magát fölcserélhetném. Mint kis dokumentum - önmagam számára csupán - hogy még Párisban leszek, senkivel nem fogok még levélben se érintkezni. Ha az volnék, aminek Maga indulatrohamaiban hisz, én volnék a legboldogabb. De - sajnos - mindabból, amivel Maga gyanúsított, semmi se igaz. Sajnos, Maga nekem nem volt jó sorsom, holott az akart lenni. Bár vesztem volna Nagyváradon, bár ne csináltam volna meg, amire Maga biztatott, ezt a hatéves kálváriát. Odaadtam semmiért erőmet, butaságomat, életkedvemet. Mindezzel ostobául, de mai kínjaim nélkül élhettem vagy pusztulhattam volna. S a legrettenetesebb az, hogy ma kevésbé tudom Magát kitörülni az életemből, lelkemből, mint a hat év alatt bármikor. Annál - sajnos - okosabb vagyok, mintsem Magát mondjam a fátumomnak. A fátum utolért volna mindenképpen, de úgy történt, hogy a Maga személyében kívánt végigverni. Akármi akárhol s akármilyen hamar történnék velem - még magamon kívül se - okolom csak Magát. Viszont én is elvárom, hogy több irgalommal és belátással gondoljon reám. Rettenetes érzéseim vannak, a helyzetem is az, de nem tehetek semmiről, jöjjön, ami jön. Dodótól és Bertától személyesen sikerül talán búcsúznom.
Kezeit szeretettel, nagyon csókolja
Ady
Vélemények
Hírek
