?Minden munek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben!? ? mondja Gárdonyi Géza. A zöld szfinx beigazolta ezt: kétségtelenül rendkívüli. Az írót regényeirol ismerjük, és kevesen tudják, mennyire kiváló novellaíró. A könyvben található húsz novella különbözik egymástól, mégis van egy kapocs, amely összeköti oket. Ez pedig nem más, mint a népiesség, a népköltészet maga. A muvekben valamiféle szomorú hangulat uralkodik, ennek ellenére az élet lüktetése viszi magával a történeteket. Gárdonyi a népélet mozzanatait (Két katicabogár, Kivégzés), a társadalmi kérdéseket (A pintyokék, Nem volt párja, Ne áss a temetoben, Messze van odáig!) és magát a muvészetet ábrázolja. Részvéttel figyeli a szegény emberek nyomorát és rokonszenvesnek írja le oket (A tej, Ora pro nobis!, Két vándor). Szimbolikus jelentéssel bíró történetei lebilincselik az olvasót. Fantáziája és kreativitása sokszínu és módfelett kalandos. A Csakugyan ember a muvész és a valóság viszonyát mutatja be. A zöld szfinx ugyancsak, amely a könyv címadója is. De vajon miért? Miért nem az Átkozott józanság az, amely egy orvosról szól, aki azt gondolja, mindent tud, hiszen a világot józansággal szemléli. Mégis megtalálja a szerelem és az a pillanat, amikor minden megszunik körülötte. Aztán elhagyja ?átkozott? józansága. A zöld szfinx Gárdonyi olyan alkotása, amely szimbolikus tartalommal van megáldva. A fel nem fedezett muvészrol szól, aki az erdoben él és csak akkor zenél, amikor már a hold is felkelt. Bolondnak vélik, azonban akad egy festo, aki a muvészt látja benne. A mu tulajdonképpen a segítségnyújtásról, a muvészrol és annak valóságáról szól, s talán arról is, hogy nem lehet megváltoztatni senkit, csupán akkor, ha o is akarja. Gárdonyi ott van velünk, olvasókkal minden novellában, egyes szám elso személyben kalauzol bennünket. Hol mosolyt csal az arcunkra, hol pedig részvétet kelt bennünk a szereploi iránt. Egy bizonyos: érdemes megismerni a novellaíró Gárdonyi Gézát!