A regény a szabadságharc egyik utolsó csatájának idején kezdodik. Megsebesül Lippay Tihamér, a görög püspök unokahúgának, Natáliának a volegénye. Negrotin, a lengyel kapitány és Natália megmentik az életét. Lippay és Natália örök huséget esküsznek egymásnak. Lippayék Negrotin kíséretében az osi birtokra vonulnak vissza. Tihamér léha életet él, adósságot adósságra halmoz?
?Natália egy egészen idegen világban érezte magát, amilyenrol eddig fogalma sem volt. A gazda meg a szolgálója rá nézve vademberek. Az asszony vajákos no. (Talán méregkevero?) És o egyedül van itt közöttük. A volegénye magával is tehetetlen Lázár: nem tesz emberszámot. A Katona Katka korán elment a szekérrel, vissza a sertéshizlaló-tanyára, élelmiszereket hozni, Negrotin a gerillákkal együtt távozott el, a vidéket kikémlelni, a menekülési utat keresni.
Magára volt hagyva. Egy leány, aki eddig püspöki kastélyokban lakott, minden ártó szellotol, még a visszás hangtól is megorizve. Nem hallott mást, csak áldó, imádkozó szót. Bár vademberek volnának, akik közé idetévedt, hogy ne értené a nyelvüket.
Elindult magában a csincsés felé, amerre azt az asszonyi lényt eltávozni látta, azt akarta felkeresni. Az ugyan csúf, visszataszító alak, de mégiscsak no, a maga fajtája.
Térdig éro, virágos bozót között vezetett az ösvény. Olyan növényzetet látott maga körül, amilyenrol képzelete sem volt, amik nem találhatók a püspöki üvegházakban: bokrok tele keresztes virággal, függo fürtökkel, fekete bogyókkal, fenyegeto, tüskés tobozok, ernyos elecsek, haragoszöld zászpák, rózsaszín füzények, összevissza nove tölcsérvirágú folyondárokkal, amik mind valami érzékingerlo szagot terjesztenek??