?Hosszú ido után nemrég Szegeden jártam. Az ?Alföld metropolisát? fehér szemfödél takarta, az utcákon vastag rétegben feküdt a hó. A sietos lépés hangja eltompult benne.
Szorongás fogott el. Mintha halott körött járnék?!
Mire ez a nagy csönd?
Mi ez a visszafojtott hallgatás?
Riadtan fogództam meg emlékeimben. Megmondják talán azok a helyek, ahol valaha jártam: Az a szöglet, melyen álltam iskolatáskámmal a hónom alatt, várva, míg elhalad az útközépen az a kocsi?
Majd válaszol a Tisza, örök nosztalgiám kiapadhatatlan folyama! Majd beszélnek a Stefánia-liget susogó fái, a kapuorzo vén ágyúgolyók, a várrom, mely elott a katonazene sikongó muzsikája vidult, a nagyhíd, mely olyan széles ölelkezéssel fogja át azt a szent, kincses földet a Tiszával, mintha csak mutatni akarná kobe vésve, vasba öntve, hogy összetartoznak azok, örökre, elválaszthatatlanul.
Elzarándokoltam gyermekkorom kegyhelyeire. Fölkerestem alázatos szívvel a meghitt szögletet, ahol valamikor kis pajtásaimmal összevártuk egymást, hogy együtt érjünk a komoly tudományok csarnokába.?