A krokodilmadár koronája – interjú

Gerencsér Annának idén jelent meg harmadik kötete, A krokodilmadár koronája, mely az Ozirisz-mítoszt, illetve Széth és Hórusz küzdelmét dolgozza fel regényes formában. Erről a regényről beszélgettünk.

A legújabb könyved az egyiptomi mitológia leghíresebb történeteit dolgozza fel. Mennyi benne a mítosz, és mennyit költöttél hozzá te?

A történet maga, a lényegi események a mitológiából származnak – én csak továbbgondoltam és átértelmeztem őket. De már ez az első lépés sem volt egyszerű: az ókori Egyiptom ugyanis évezredekig fennállt, és ezalatt az idő alatt ezek a mítoszok folyamatosan változtak. A legtöbb eseménynek több, eltérő leírása is ránk maradt, és először ki kellett választanom, melyiket emelem be a regénybe. Az Ozirisz-mítosz egyik legismertebb leírása például Plutarkhosztól származik, aki néhány jellegzetesen görög elemet is beleírt a történetbe – ezeket én kihagytam. A különböző források és a szakirodalom alapján raktam össze a mítosz egy verzióját, és ahhoz jött még az írói szabadság.

Ezek szerint komoly kutatómunkát is végeztél? Egy történetileg hiteles alkotást olvashatunk?

Igen, nagyon komoly kutatómunkát végeztem, és igyekeztem minél hitelesebbre és a korhoz illőbbre írni a történetet. Mégsem mondanám, hogy történelmileg hiteles – hiszen már az alapanyag mítosz volt, nem pedig történelmi esemény. Ez a regény sokkal inkább misztikus vagy fantasztikus, mintsem történeti mű.

Azt mondtad, a történetet a korhoz illőre írtad. De milyen korban éltek az egyiptomi istenek?

Mivel istenekről van szó, vagyis az összes szereplő halhatatlan, úgy döntöttem, hogy a regény több korszakot is át fog ölelni. Ezt úgy oldottam meg, hogy míg a mitikus események a szereplők számára „emberi” ütemben zajlanak, a környezet sokkal gyorsabban változik. A történet a kőkorszak végén kezdődik, amikor elkezdtek megjelenni az első rézeszközök; az első helyszín Nubt, mai nevén Naqada, ahol az ókori Egyiptomot megelőző egyik legfontosabb prehisztorikus kultúra kialakult. Vagyis a regény lényegében az egyiptomi kultúra hajnalán kezdődik – de menet közben, míg a szereplők számára csupán évtizedek múlnak el, a helyszínek leírása, a fegyverek, az edények, a ruhák úgy változnak, hogy a regény végére eljutnak a vaskor kezdetéig.

Szándékosan nem írtam azonban bele olyan nevet, dátumot vagy adatot, aminek a segítségével konkrét időpontokat lehetne meghatározni. Nem történelemkönyvet akartam írni, hanem regényt: a díszlet, a korszakok változása a hangulati aláfestést segíti, és úgy gondoltam, szórakoztató lehet annak az olvasónak, aki jobban ismeri a történelmet. De azt szeretném, hogy ha olyasvalaki olvassa, aki semmit nem tud az ókori Egyiptomról, az is ugyanúgy élvezhesse, és tudja követni a történetet. És ha a regény eléggé felkelti az érdeklődését a téma iránt ahhoz, hogy a történelmi háttérnek is utánanézzen, csak annál jobb.

És mi a helyzet a nevekkel? Azokat is megváltoztatod a történet közben?

Nem, mert úgy éreztem, nagyon követhetetlen lenne a történet, ha minden városnak és személynek egy egész sor különböző neve lenne. A városok esetében az ókori egyiptomi nevet használtam. A személyeknél általában az ismertebb verziót. Ozirisz, Ízisz, Széth és Anubisz nevét például görög közvetítéssel ismertük meg, és ezek a verziók sokkal elterjedtebbek, mint az eredeti Wesir, Iset, Sutekh és Anpu (illetve a számos más, hasonló ókori verzió), ezért megtartottam őket. Nebet-Het és Apep esetében viszont az ókori egyiptomit használtam a görög Nephtüsz és Apóphisz helyett, egyrészt, mert az ő esetükben mindkét verzió egyformán (kevésbé) ismert, másrészt, mert úgy éreztem, hogy a hangzásuk sokkal jobban passzol a regénybe.

Ez rengeteg kutatómunka és történelmi háttér egy regényhez. Ezek szerint elsősorban a történelem és az egyiptomi kultúra iránt érdeklődőknek szántad?

Biztos vagyok benne, hogy van, akit már csak az egyiptomi kultúra miatt is érdekel, de nem, közel sem ennyire szűk a célközönség. A történetet a szereplők konfliktusai viszik előre, van benne családi dráma és küzdelem, szex és humor – vagyis rengeteg minden, ami megfoghatja azt is, akit a történelem önmagában nem köt le annyira.

Az utóbbi időben – különösen az ifjúsági irodalomban – különösen népszerűek lettek a különböző mitológiákból építkező könyvek és sorozatok. A te könyved is beleillik ebbe a mintába?

Nem vagyok benne biztos. Úgy látom, hogy a legtöbb kortárs regény, ami misztikus alapokra épít, valójában fantasztikus regény, alternatív körítéssel: a Tolkien után születő rengeteg tündés és orkos történet után most megjelentek a különféle mitológiai lényeket és isteneket felvonultató művek, más díszlettel, de ugyanazokkal a műfaji jellemzőkkel (például Rick Riordan és Kevin Hearne művei, vagy Joanne Harris Loki-sorozata). Persze vannak a műfaj határait feszegető alkotások is, mint Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata, és egy-két megdöbbentően mély és elgondolkodtató alkotás, mint Neil Gaiman Amerikai istenek című regénye.

Az én könyvem nem passzol a klasszikus fantasztikus vonalba, sőt, mitikus alapja ellenére a hangsúly nem a természetfeletti részre, hanem az emberi drámára esik. Emiatt nem tudnám egyértelműen párhuzamba állítani a fentebb említett művek bármelyikével. De ha a mitológia mint téma elég hozzá, hogy az én regényemet is ehhez a tendenciához kössük, akkor igen, beleillik a mintába.

És ez nem zavar téged?

Miért zavarna? Nem érzem úgy, hogy az én művem eredetiségét csorbítaná, hogy egy olyan témáról írok, amivel más mások is foglalkoztak. Hiszen ha ez probléma lenne, mára már egy sort sem írhatna senki a szerelemről, a bánatról, a bosszúról – sőt, tulajdonképpen semmiről, amit nem az utóbbi pár hét során találtak fel.

Ráadásul az irodalomban nem úgy működik a konkurencia, mint a legtöbb ágazatban. Ha az emberek egy könyv, egy író, egy tendencia hatására érdeklődni kezdenek valami iránt, és többet akarnak olvasni róla, abból nem csak az ötlet eredeti népszerűsítője profitál, de mindenki, aki azzal a témával foglalkozik. (Nem utolsósorban az olvasók is.) Nem bánom, ha valaki azért veszi le a könyvemet a polcról, mert már olvasott mást az egyiptomi mitológiáról, és ott megtetszett neki – és kimondottan örülnék, ha tudnám, hogy valaki azért kezd el más, hasonló témájú vagy műfajú könyveket olvasni, mert az én írásom felkeltette iránta az érdeklődését.

Tehát az a következtetésed, hogy minél többet olvasnak az emberek, annál jobb neked?

Pontosan! És nem csak nekem, hanem minden írónak és olvasónak. Az, hogy történeteket tudunk mesélni egymásnak, az emberiség legnagyobb találmánya. A mítoszok pedig a történetek között is különleges helyet foglalnak el.

Miért?

Egy jó történet képes arra, hogy megváltoztassa a világot, és túlélheti nem csak az egyes embert, de egész korszakokat is. A kézenfekvő példa: az utóbbi évezredek alatt felemelkedtek és elbuktak nem csak a fáraók, de a Hvárezmi Birodalom, az anaszázik, az aztékok, a minószi civilizáció, és még számtalan más állam és nép, akikkel ma már csak a történészek és régészek foglalkoznak. Arról azonban még ma is beszélnek az emberek, hogy Széth végtelenül gátlástalan, Zeusz mindenre ráveti magát, ami él és mozog, Loki pedig nem csak mindenki idegeire tud menni, de még kancává is képes átváltozni… A történetek maguk évszázadokkal, évezredekkel képesek túlélni a hitet, illetve a kultúrát, melyben megszülettek.

A mítoszok sokkal többet jelentenek izgalmas történeteknél, hasznos forrásnál vagy ledöntött bálványoknál: az elmúlt korok embereinek ajándéka az utánuk jövőknek. A mitológiával ránk hagyták mindazt, ami foglalkoztatta őket: a félelmeiket és a meggyőződéseiket, azt, hogy hogyan látták a világot, és végül, de nem utolsósorban, annak bizonyítékát, hogy ők is éppolyan emberek voltak, mint mi. A történetek, melyek évezredes távlatból nézve is ugyanúgy elszórakoztatnak, elgondolkodtatnak vagy megbotránkoztatnak, olyan hidat építenek az időn át, melyet semmi más nem képes létrehozni.