Baráth Viktória a kedvenc magyar íróim táborát erősíti - mert akárhányszor az aktuális története elé ülök, annyiszor érzem úgy, hogy mindent ki kell zárnom, s csak vinni magamat a regénye sodrásával együtt. Eme érzéseket pedig egyáltalán nem érzem minden mű esetében, csupán néhány tudja mindezt kiváltani belőlem – amelyeknek örök hálám.

Az igazság-trilógia első és második része a szó szoros értelmében belopta magát a szívembe. Az írónő képes, kevés cselekményből is fordulatokat és csavarokat összerakni, ennek dacára nagyon csodálom. Számtalanszor éreztem azt egy-egy történet során, hogy jó-jó olvasom a művet és haladok vele oldalról oldalra, majd csak beleélem magam valahogy. Ezzel szemben Az igazság ára esetében olyan megmagyarázhatatlan érzelmek lettek úrrá rajtam, amit képtelenség megfogalmazni és kifejezni. Egyszerűen leültem a könyvvel a kezembe, és teljes mértékben kizártam mindent, ami körülvett – semmi más nem létezett: csak én és a Viki által megalkotott világ.

Egy anya, aki elvesztette a gyermekét. Egy pszichológus, aki olyan emberekkel foglalkozik, akik súlyos traumákon estek át. Az anya önmagát hibáztatja: Amiért nem látta előre, amiért nem értette meg, amiért nem tett semmit. A pszichológus profi a szakmájában: Mindig helyesen dönt, mindig tárgyilagos marad, mindig tudja, mit kell tenni és mondani. A két személy egy és ugyanaz.

A szamuráj lánya duológia az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg. A sorozat első részét tavaly novemberben olvastam el, s akkor az ajánlómban is kijelentettem, hogy Budai Lotti műve mély nyomot hagyott bennem.

Értékelés:

Tavaly novemberben volt lehetőségem először olvasni Carrie Cooper-től, még hozzá eme sorozat első részét: a Kétségekbe zárva című regényt. Akkor meglepődtem az írónő páratlan és egyedülálló stílusán, a történetvezetésen, és mindazon, amit a mű magába foglalt. Abban az értékelésemben kihangsúlyoztam azt, hogy mennyire örülök annak, hogy Carrie Cooper alkotása szembejött velem.

Kerstin Gier olyan író, aki képes megteremteni egy újabb és újabb világot. Olyat, amiben az ember szívesen részt venne, átélne és részesévé válna. Érdekesen és egyedien vázolja fel az álmokat, és azokat a bizonyos ajtókat, ahova szereplőink betérnek. Szeretnék egy saját ajtót magamnak is, ahova az ember elmenekülhet, ha túlságosan sok problémával néz szembe, de mivel sajnos nincs, így én Az álmok második könyvébe menekültem. És milyen jól tettem. Imádom a humoros stílusát, a karakterei jellemét a történetei felépítését. Igazi felüdülés egy ilyen könyvet tartani a kezemben.

Sienna Cole már több műfajban is jeleskedett az olvasóközönség előtt, ám azt hiszem ez volt az a regény, ami a leginkább kiemeli az írónőt a hazai írók tömegéből. A Lefelé a folyón című mű volt az első olvasmányom tőle, majd folytattam a Négyszáz nap szabadsággal. Az Elmejáték pedig úgy vélem tökéletes választás volt az újabb olvasási élmény megszerzésében.

Nehezen tudtam letenni ezt a könyvet, és bár bevállaltam a nagycsaládi karácsonyi összejövetelt, de még a tradicionális pástétom készítése közben is fél szemmel Endre történetét olvastam.

Van egy könyv, amit minden évben elolvasok. Egy különös karakterű német színész, Rupert Seidl karácsonyi ajándéka volt Gabriel García Márquez Száz év magány című családregénye. Azonnal bevonzott Macondo és a Buendíák története. Éppen szerelmes voltam egy vad és megfoghatatlan férfiba, aki mindig váratlanul állított be hozzám, szenvedélyesen ölelt, aztán eltűnt az életemből, hogy újra visszatérjen. Olyan volt, mint a zabolátlan José Arcadió, aki kalózokkal járta be a világot, és amikor hazatér, magába bolondította Rebecát.

A címben szereplő mondat sok ember száját elhagyja, legalábbis ez az egyik vezető ok, amit az emberek említenek, amikor az a kérdés, hogy mégis miért olvasnak keveset (vagy miért nem olvasnak egyáltalán). Tény és való: a könyvek pénzbe kerülnek, némelyek nem is kevésbe. Sokak szemében rontja az értéküket, hogy nem megújuló a tartalmuk, tehát fizetnek értük sokszor elég borsos árat, aztán egyszer kiolvassák, és kész, nincs több új információ. Éppen ezért számos ember, még ha érdekes is lenne számukra egy könyv, úgy dönt, inkább nem veszi meg.

Ezt a mondást sokan hallhattuk már, az értelmét kibogozni viszont nem mindenkinek sikerül. Mi köze a tévének és a könyveknek a szegénységhez, gazdagsághoz? Ránézésre semmi, legalábbis nem feltétlen logikus, hogy a szegény embereknek nagy lenne a tévéjük. A nagy tévé drága. A gazdag ember pedig miért is kellene, hogy halmozza a könyveket? Persze ha kicsit okosabbak vagyunk, tudjuk, hogy nem feltétlenül kell szó szerint értelmezni a mondást, inkább átvitt értelemben rejt mondanivalót.