Elsodort idő

Kik osztozhatnak a Római Birodalom északi területein? A muszlimok, a görögök vagy a barbár királyok? Hova sodródik ez a sok ember Európában? Kalandorok, honfoglalók, rabszolgák, harcosok? Ebben a felbolydult világban nemcsak az eleven emberek tesznek meg irdatlan távolságokat, hanem a hiedelmek, a versek, a csontok (ereklyék) is. A hatalomért való hajszában mi tehet győztessé vagy csak jó katonává? A fegyelem vagy a hősiesség? Az önmagunkhoz való hűség vagy az alkalmazkodás, a változni tudás?

Bánki Éva regénytrilógiájának második részében Riolda a Fordított időben elszenvedett hányattatásai után immár családanyaként kel útra, hogy segítsen megtalálni Hildi hercegnő eltűnt gyerekeit. De a nyugati világ sokat változott azóta, hogy újraalapította az időt a saját szigetén. A Nyugati szél szigetének királynője nem a lovagregények és tündérek titokzatos világába tér vissza, hanem a Karoling-újjászületés idejébe, a lázasan formálódó Európa politikai erőterébe, a városállamok, a születő nagyhatalmak, rabszolgakereskedő-hálózatok és egyre hatalmasabb kolostorok világába. Utazásai során eljut a hispániai szlávok fővárosába és Velencébe, ahol annyi kalandor próbál új életet kezdeni. Riolda csak a saját életét szeretné visszakapni – de visszajut-e egyszer a saját szigetére?

„Hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Mi az az erő, ami hegyeken, vízmosásokon, pusztaságokon keresztül a városokba vonzza őket? Hiszen nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.”