Szőnyi István

(E-könyv)

Szonyi István (1894-1960) Az igazi muvész minden korban megkísérli meghódítani az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a remekmuvekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky János szerint ez a valódi realizmus. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Szonyi István epreskerti mutermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: ?Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyöru, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent.? Ha Szonyi István muvészetének lényegét szeretnénk néhány szóban összefoglalni, akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, melyre manapság oly sokan vágyunk. Számára a szukebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra, akkor sem, amikor az elso világháborúban a Képzomuvészeti Foiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott mutermében képeinek nagy részét. Majd az ötvenes évek abszurd korszakának túlélésére is volt elég belso tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is véglegesen elhagyta az országot. Passuth Krisztina egyik tanulmányában ennek magyarázatát abban látta, hogy Szonyi István tudta magáról: ?stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül ? egyszeruen jó festo?. Harmóniára törekvo, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.