Régi vérfoltok vöröslenek

Ez a könyv súlyos bizonyíték az utóbbi négy évtizedben egyre inkább romló újságírás értékbajaira. Amit Csoóri Sándor ír vagy nyilatkozik, interjút ad valakinek, az ma is úgy áll, mint a cövek. Olyannyira úgy, hogy ezzel szemben nem is kell emlékeztetnem azokra az akkori - és érdekes módon mindig ugyanazoktól származó - harcos újságírói teljesítményekre, amelyekre már senki sem emlékezik. Viszont Csoóri Sándornak ezek a nem igazán az örökkévalóságnak szánt írásai, beszédei ma is az igazságukkal vannak jelen, alighanem épp azért, mert az igazságuk nem csupán visszafelé, hanem a jövő felé is fénylenek.
Mert a lényegről szólnak, mindig egy nép történelméről, kultúrájáról, abban a mindennapiságban is, amikor valaki magyar tudósként fedez fel valami Nobel-díjasat, vagy Kodály-Bartók-példákat teremt, s épp ugyanúgy, ha "csak" talicskát tol vagy leveses kanalat vesz a kezébe.
Nem a szakmai, iskolai előmenetel, pláne nem a hatalmi ranglétra az osztályozás fő szempontja, hanem a Németh László szerinti emberi-nemzeti minőség. Csoórinál nincs időjeles "csak", nincs kizárás, kirekesztés. Nincs abban az értelemben sem, amit az általa kimondott igazság el nem fogadása miatt rábélyegeznek és elhallgatják a nevét, az életművét, mintha nem létezne.
Pironkodhatnának, ha olvasnák is Csoórit, például a névsorait. Egyetlen kortársi névsort idézek most ebből a kötetből: Pilinszky, Nagy László, Csanádi Imre, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Orbán Ottó, Petri György, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza.
És az önkényesen kiválasztott irodalmi névsorból hiányzik Illyés, Sütő András, Juhász Ferenc, Sánta, s hiányzik Zelk, Déry Tibor, Vas István vagy az az Örkény István, akinek a nemzeti elköteleződését - a felsoroltak közül többel együtt - szívbéli barátként fogadta.
Nem ők voltak azok, akik nacionalizmusnak tartották Csoóri Sándornak azt a konok felfogását, hogy én még mindig a nemzetet tartom az összefogó keretnek. Vannak, akik azt állítják, hogy én 19. századi eszméket, a német romantika eszméit követem nemzetfelfogásommal. Sajnálkozom azokon, akik engem ezért támadnak. Mert ha végignézik a magyar irodalmat, legnagyobb gondolkodóinkat Balassitól, Zrínyitől, Bornemisszán, Kölcseyn, Vörösmartyn, Adyn, József Attilán, Illyésen, Németh Lászlón át a máig, akkor azt az eszmét, amely szellemileg, érzelmileg megtermékenyítette őket, nem lehet elfújni a levegőbe, hogy szálljon el, mint a pitypang pelyhe: volt, aztán nincs!
Ez a könyv egy makacs és értelmiséginek elkönyvelt közvélekedésnek is ellent mond. A Nappali hold brutális és örökre megsemmisítőnek szánt gyűlöletrohamai után igen sokan hihették, hogy Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetsége elnöki tisztét nem közfelkiáltással, hanem a kormány ajándékaként kapta.
Nem így volt. A megrázó és történelmileg is eligazító világszövetségi küzdelem egésze külön feldolgozást igényel. De az biztos, hogy semmi sem az alkotói megsemmisítés kiagyalt forgatókönyve szerint történt. Az alkotó Csoóri Sándor - ezek az írások is tanúsítják - nem volt hajlandó megsemmisülni. Hiába írták róla a Nappali hold irtóhadjáratában, hogy csak volt.
Azaz: fuit. Polgári úriasan, latinul. Ezt komoly készültségű ember nem nagyon hihette, de ebben a közérzeti világban élt és mégiscsak hitte.